Azt hiszem, a budapesti gyerekkorhoz hozzátartozik legalább egy, de inkább több kirándulás Dobogókőre. A Visegrádi-hegység legmagasabb hegye már több, mint százhúsz éve igen kedvelt pihenőhely: az ország egyik első turistaháza, a báró Eötvös Loránd menedékház 1898-ban épült.
Itt létesítették Magyarország első sípályáját; mellette áll a Zsindelyes Vendégház, Makovecz Imre első, nemzetközi ismertséget hozó épülete; gyógyhelyként és zarándokhelyként is ismert; számos túraútvonal közül válogathatunk a közelében; és az ezoterikus tanok szerint itt futnak össze a Föld erővonalai, itt található a Föld szívcsakrája. Állítólag fülünket a sziklára téve hallhatjuk a Föld szívverését.
Gyerekként nagy ünnep volt nekem, ha a szüleim elvittek ide, de felnőtt életem egy részében is jelentős szerepe volt: többször voltam résztvevője vagy éppen szervezője különböző rövidebb-hosszabb táboroknak, konferenciáknak, elvonulásoknak, lelkigyakorlatoknak, legfőképpen amikor a Jezsuita Rendnél dolgoztam.
Az egyik ilyen alkalommal a vacsora már véget ért, de az esti közös programig még volt egy kis idő. Úgy döntöttem, nem a házban vagy a kertben várom meg a hívó jelzést: elindultam az erdőben, és hamar letértem az ösvényről.
A nap már lemenőben volt, gyönyörűen világított be a fák közé, narancssárgára festette át a zöldes derengést. A távolban a Dunakanyart láttam, a lábam alatt a füvek és a virágok harsogó színeit. Magas fák vettek körül, fújt a szél, és semmi más hang nem jutott el hozzám, mint a levelek susogása és a madarak éneke.
Szavak nélkül imádkoztam, és a táj együtt imádkozott velem.
Azután felhívtam az édesanyámat, aki úgy harminc-negyven kilométerrel arrébb az erkélyén ült, és ugyanabba a lenyugvó napba felejtkezve várta az estét…
(Szöveg: Wikipédia és saját. Fotók: saját.)